„…az mostani látogatása miatt az Istennek…”

Törökszentmiklósiak levelei az 1794-es aszályos esztendő kapcsán.

Az idei évben az országot sújtó szárazság miatt érthető módon nagyobb figyelem
irányult az elmúlt századok hasonló időjárási csapásaira. A legismertebb talán az
1863-as katasztrofális aszály, amelyről már a korabeli sajtó és a közigazgatási
iratanyag bőséges forrást nyújt a kutatók számára.
Természetesen ezt megelőzően is szép számmal fordultak elő ilyen események,
legfeljebb az írásos forrásaink szűkössége miatt csekélyebbek az ismereteink róluk.
A helytörténeti gyűjtemény 18. századi dokumentumai között azonban akadnak
olyanok, amelyek érzékletes képet festenek ezekről az ínséges évekről. Az 1794-es
év szintén a rendkívüli szárazság miatt vált emlékezetessé a kortársak számára. Már
1790-ben is aszályos időjárás volt, ami komoly károkat okozott.Valószínűleg erre utal
Sipos Gergely, volt törökszentmiklósi főjegyző végrendeletében említett „az rajtunk
által ment szűkség”, amely „egyebek között engemet is érzékenyesen meg
csonkított”.
1793 nyara olyannyira csapadékos volt, hogy még júliusban is áradt a Tisza és a
Duna, ősztől viszont újabb száraz periódus következett.
1794-ben pedig olyan katasztrofális szárazság uralkodott az egész országban, ami
csak az 1863-assal állítható párhuzamba. A megelőző száraz ősz és tél miatt
tavasszal már vetni sem tudtak s az egyre növekvő csapadékhiány és a szokatlan
hőség a szántókat és legelőket hasznavehetetlenné tette.
Ilyen állapotok között írtáklevelüket a törökszentmiklósi „Elöljárók és lakosok” július
17-én „Méltóságos Udvari Consiliárius (tanácsos) és Director Úr, Érdemünk felett
való Kegyes Földes Urunk” számára, azaz Almásy Pálhoz. Ebben a város elöljárói
„újonnan alázatosan” esedeznek, hogy a földesúr „Az Tenyői Szántó Földeket (…)
méltóztasson (…) már két esztendőkben rajtunk keresztül menő szűkség által lett el
pusztulásunkból való felsegéllésünkre(…) ki-adni, ha csak Esztendeig is, a míg el-
fogyott lakosaink csak valamennyire is meg-épülhetnek.” A tenyői földekre nyilván
azért volt szüksége a városnak , hogy legalább a következő évre valamennyire
bepótolhassák a terméskiesést, „Mivel az mostan uralkodó szűkség és
terméketlenség miatt már az Város Népe élelemkeresés végett széllyeloszolván” s a
maradék lakosságot és a visszatérőket egyáltalán táplálni tudják.A földesúrnak járó
igás szállítást sem tudják teljesíteni, mert „az Legelőnek és az Takarmánynak nem
létele miatt és az vizeknek ki-száradása végett mind heverő mind igavonó
Joszágocskáinkemelgetősökkéesvén el-vesző félben vagynak.” E mai fül számára
márrégiesenhangzó mondat arról tudósít minket, hogy a szárazság következtében a
Tisza tavaszi-kora nyári áradásai is elmaradhattak, ami az ártér kiszáradását okozta.
Ne feledjük, hogy ez még a Tisza szabályozása előtti időszak! Az ártér a Kossuth út
alatti magas partig terjedt s ez a hatalmas kiterjedésű, máskor nedves lapály
szolgáltatta a város jószágai számára a takarmányt és a legelőterület egy részét is.

Ennek hiányában a legelő és az igavonó állatok is úgy legyengültek, hogy
szerencsétlen jószágok már maguktól lábra sem tudtak állni.
De a folyó halai is az ártéri tavakban, morotvákban szaporodtak. A balai és az alatkai
út közötti Nagymorotván például halásztársaság működött! Az árvíz hiányában a
halállomány is meggyérült és ez is jelentős élelemforrástól foszthatta meg a település
lakóit.Az ártérben emellett még gyümölcsösök is voltak, amelyeket az aszály szintúgy
megviselt.
Azonban a következő év kilátásai is aggasztották a törökszentmiklósiakat – ezért is
esedeztek a tenyői földekért: „az Istennek bölcsessége szerént az jővendő idők
tőlünk el-rejtetve lévén félhetünk attól is, hogy az mostani látogatás rajtunk több
Esztendőre is ki-terjedvén végső pusztulásra jutunk”. Az emberek persze a nagy
ínség miatt „az Élet és Takarmány szerzés végett messze Földre el-bújdosván”
mindent próbáltak megtenni, ám annak eredménye is kétes volt, hiszen „nem
tudhattyuk mind vetni valót szerezhetnek e? mind pedig Vonó Joszágok meg-
maradhat e?”.
Almásy Pál válaszában jóváhagyta a kérést és a tenyői földeken azoknak „kik
szántanikívánnak” és vetőmaggal nem rendelkeznek, a tiszttartója „az granariumbúl
(magtárból) tavalyi életet” is kölcsönzött, „hogy jövő Esztendőre vagy pénzül, vagy in
natura (természetben) jó búzával adják meg”.
A másik levél 1794. november 13-án kelt Munkácson, s ebben a törökszentmiklósiak
képviselőielismerik hogy, mivel „az egész Summát mellyet az Makkoltatásért
tartosztunkvalaugy mint 1730 Rf. (rhénes/rajnai forint) Sz Márton Püspük napjára
meg hozni tartosztunkvala, de a szegénység miatt mellyet az nagy szárazság okozott
meg nem hozhattuk hanem tsak 1030Rforintokat”, még 700 forinttal adósok
maradnak. Arról is értesülünk, hogy „a Méltóságos ÚrasságollyKegyessen bánt
velünk, hogy minket meghítt és az sertéseinket is fogva nem tartotta hanem
békességessen el botsájtotta”. Ezért vállalták, „hogy az hátra levő summát (…)
három hét alatt (az utba el töltendő üdőt hozzá nem számlálván) ide Munkátsra
minden hiba és fogyatkozasnélkölel hozni kötelesek lészünk”.
Az elsőre némileg talányos szöveg magyarázata nem lehet más, minthogy a város
sertéseit valamikor (talán még nyáron) felhajtották makkoltatni Bereg vármegye
erdőségeibe (a mai Kárpátaljára). Az bizonyos, hogy novemberben hajtották vissza
az állatokat, amelyeket a tartozás fejében az uraság nem foglalt le. Nyílván neki sem
volt érdeke a biztos pénzbevételt kockáztatni, így mindkét fél megelégedésére
rendezték el az ügyet. Viszont felmerül a kérdés, hogy máskor is éltek-e a
törökszentmiklósiak azzal a lehetőséggel, hogy a hegyvidéki erdőségekben
makkoltassák a sertéseket, vagy csupán a szárazság miatt előállott helyzetről van-e
szó?Nos, egyelőre biztos választ nem lehet adni, de a szöveg alapján határozottan
úgy tűnik, mintha itt egy bevett eljárásról lenne szó, azaz más alkalmakkor is – ha
talán nem is minden évben – igénybe vették a sertések felhizlalásának ezt a módját.
Ugyancsak talányos, hogy ki is a szövegben említett, néven nem nevezett
méltóságos úr? Bizonyossággal állítható, hogy az Almásy család azon a vidéken
nem rendelkezett birtokokkal. Azt is tudjuk, hogy Bereg vármegye több mint
kétharmada – a korabeli Magyarország legnagyobb egybefüggő birtokaként – a

Schönborn család kezén volt. Ezek a hatalmas uradalmak – közöttük a munkácsi is –
a század elejéig a Rákóczi család tulajdonát képezték és csak a szabadságharc után
kerültek a császárhű, német eredetű család kezébe. Így tehát jó eséllyel állíthatjuk,
hogy a szóban forgó „Méltóságos Úrasság” nem más volt, mint gróf Schönborn
Eugén, akinek beregi tölgyeseiben a törökszentmiklósiak disznai is bőséges
makktermést találtak.
A két levél tehát az 1794-es aszályos év csapásaival való küzdelem két módozatát
világítja meg. Egyfelől, helyben a földesúrral való egyezség révén igyekeztek
felkészülni a kiesett gabona pótlására, illetve a város sertéseit a távoli Beregben
makkoltatva gondoskodtak a téli túléléshez szükséges táplálékról.
Persze ezek a megoldások főként a módosabb gazdákat segítették! A földnélküli,
jószággal alig rendelkező szegényebb réteget súlyosabban érintette az ínség s nem
véletlen, hogy sokan elvándoroltak megélhetést keresni. Valószínű, hogy az éhinség
következtében, a legyengült népességben megugrott a betegségek és halálozások
száma is. Ezeket a történelmi előzményeket is érdemes szem előtt tartani, amikor az
idei aszály kétségtelenül súlyos pusztítását számba vesszük.

Héja László